Balázs Áron kortárs képzőművész

Testiség

Mostanában testeket festek, testrészeket, amelyek úgy tűnnek, mintha nemi szervek lennének. Lehetnének akár azok is.

Testek. Testek részei, alkatrészei, töredékei, cserepei... stb. A gondolat is töredékes: az ember megpróbálja elgondolni az éppen adottat, ami most van, a fejben, idebent valahol, megpróbálja megragadni a problémát magát. Ha az ilyen egyszerű lenne. Megfogalmazni konkrétan, egyértelműen. Valami történik a színfalak mögött, valami mindig létezik ott, csak nehéz ezzel kezdeni is valamit. Mármint a beszélővel, magával, aki megnyilvánul, teszi a dolgát: ír, fest, vagy szeretkezik, vagy csak van, valahol, csak úgy véletlenül.

Rettenetesen nagy véletlen kell ahhoz, hogy legyen az, ami éppen most adott. Az anyag ismerői szerint a kezdetekkor a legparányibb eltérés is végzetes lett volna, maradt volna az, ami nem volt. Még elgondolni sem tudjuk, nincsenek fogalmaink sem az aktuálisról, az ami nincsen-ről. A modern kozmológusok szerint a világegyetem a kezdetektől, az ősrobbanástól tágul, a középpontból a szélek felé egyre gyorsabban belerobban, beletüremkedik a peremen túli nemlétbe. Szétáradva az anyag, most hozza létre a felfoghatóság határán a teret és az időt magát is. A lét maga az, ami ott szétárad. Beleszédül az ember ebbe a gondolatba, ami számomra csak egy absztrakció, egy fikció, ami most is történik valahol kint az univerzumban a széleken...

Létezni valahol testben, lélekben, lenni valahol térben, időben, vagy csak fogalomban, ez még közelíthető az elme számára, a test számára, az anyag számára. Matematikailag vagy éppen vizuálisan képesek vagyunk elképzelni két halmazt: az egyik halmaz tartalmazza a létező dolgok összességét a másik a nem létező dolgok – ezek az úgynevezett nem létező valamik, mik is tulajdonképpen most, akkor? – együttesét. De felfogni? Akkor most mi is van?, pontosan, kérdem én (ki az az ÉN, aki éppen...). Na jó.

*

Gilbert Ryle A szellem fogalma című könyvében az európai mítoszok alapos elemzése és kritikus értelmezése után ad egy lehetséges választ arra az ÉN-re vonatkozóan, ami a testből időnként kiszól. Ryle szerint az európai gondolkodásban él egy doktrína az emberi szellem természetéről és helyéről, amely annyira elterjedt, hogy rászolgál a hivatalos elmélet elnevezésére. Ez a doktrína kimondja, hogy a gyengeelméjűeket és a csecsemőket kivéve minden egyes ember testből és szellemből áll. Az ember teste és szelleme egy kantárra van fogva, de a test halála után a szellem tovább létezhet és működhet.

Az ember teste térbeli, és alá van vetve a fizikai és mechanikai törvényeknek.

Ezzel szemben a lélek nem térbeli, és működése nincsen alá vetve semmilyen mechanikai törvénynek.

A fizikai és a szellemi közötti különbséget különböző kategóriabeli különbségekkel mutatták be: dolog, anyag, tulajdonság, állapot, folyamat, változás, ok, okozat...stb.

A szellem a gépben elképzelés azt veti fel, hogy kettős a színpad, ami összeköti a fizikai megnyilvánulást a szellemivel.

Ha mondjuk, fel akarom emelni a jobb karom, akkor először gondolatban a belső színpadon hozom létre, a cselekedetett, ami szoros (ok-okozati) összefüggésbe van a külsővel.

A fizikai világ egy determinisztikus rendszer ezért a szellemi világot is sok megfigyelő annak képzeli el. A testek nem tehetnek azokról a változásokról, amin keresztül mennek. De mi a helyzet a szellemmel. Ha annak működése determinisztikus, akkor hol van az akarat szabadsága?...

*

A képzelet megiramodik, felgyorsul, szárnyrakap miután elhagyja azt az eseményhorizontot, ami behatárolja az individuális létünket. Mondom éppen, elszakadni készül a gondolat, amikor valahogy valami nem stimmel egészen, az eszmefuttatásban, a gondolatmenetben, akadozik a létező maga ottan, bent, valahol... Lehet, hogy csak a hálózat terhelt, egy kicsit, a szinapszisok galaktikus pályáján egy parányi icipici ingerületátvivő-anyag éppen önállósítani próbálja magát, és akkor megtörténik a baj, ami lehet éppen katasztrofális méretű. Ott bent, a fejben, testben, anyagban.

(kémiai ingerületátvivő anyagok: Az idegsejtek az egymás közötti információcserét kémiai anyagok kibocsátásával, illetve érzékelésével bonyolítják le. Számos ilyen kémiai ingerületátvivő anyagot ismerünk, nagyobb csoportjaik a szinapszisokban felszabaduló gátló és serkentő aminosav-származékok, a nemszinaptikus rendszerben ható monoaminok, az idegi peptidek, és az acetilkolin.)

Nos, ez van. Ez is.

Ott, ahol éppen van, valami.

A csillagászok szerint a Big-Bang is egy parányi kozmikus katasztrófa volt, egészen véletlenül. Véletlenül? Ízlelgetem a szót, a nyelvem hegyétől görgetem a szájpadlásomon keresztül a húsos nyelv tövéig és onnan vissza: véletlen. A véletlen behatárolja a számunkra lehetséges elképzelhetőt, megérthetőt. Nem látni pontosan az ok-okozati összefüggések hosszú láncolatának a végét. És az elejét sem látni mindig. Misztikus mesterek tanítása szerint a folyó egyszerre van a forrásánál és a torkolatánál. Ennek a gondolatát a saját életünkre, létünkre vonatkozólag még szokni kell...

A testek vonzanak és taszítanak. Vágyom rájuk, és olykor a pokolba kívánom őket. Néha öröm és néha bánat forrása. Ritkán mindegy, hogy éppen mi van. A testünkkel összenőttünk.

Mi magunk vagyunk a testünk. Mi magunk vagyunk a vágyaink, az érzéseink, szándékaink, félelmeink, szorongásaink, iszonyataink: mindazok a mentális állapotaink, amik ott bent éppen reprezentálódnak. Nem vagyunk semmi más. A testünk meghatároz. A testünktől függünk. Egyáltalán nem vagyunk függetlenek. Térbe és időbe ágyazottan állunk. Még elgondolni sem tudunk bármit. Csak az elgondolható dolgok halmazából csemegézhetünk. Az elgondolhatatlan dolgok halmaza az elménk számára hermetikusan zárt. Na jó. És akkor most mi is van már megint?

*

Georges Bataille francia filozófus úgy gondolja, hogy az erotikával együtt jelenik meg a halállal való foglalkozás. Az Erotika című könyvében úgy fogalmaz: az erotika az élet igenlése, még a halálban is. Az embert mióta öntudatra ébredt nyomasztja a halál gondolata. Megszakított lények vagyunk, és a szakadék szélén egyensúlyozunk. Ez szakadék létezik Önök között, és köztem miközben beszélek és minden ember között. Semmilyen érintkezés nem szünteti meg.

A távolságot a kommunikáció különböző eszközeivel közelíteni lehet, de feloldani nem tudjuk. Ha meghalok, nem önök halnak meg, ha másvalaki hal meg, aki a beszélővel átellenben van, az nem én vagyok. A megszakítottságunkat a reprodukcióval tudjuk meghosszabbítani a halál folytonosságán keresztül. Nem mi vagyunk folytonosak, hanem a halál az.

A szüntelen nemzés fenntartja a halál körforgását. És a kör bezárul.

A megszakítottságunkat a test reprezentálja. A mi testünk. A testünk által szembesülünk a lét elviselhetetlen ürességével. Szembesülünk a semmivel, amit fogalmakkal nem is igazán tudunk megragadni. Magával a szembesülés tényével egy időben jön létre valami amit jobb híján szelleminek nevezünk. A szellemi tapasztalat révén, az ősidőktől fogva az ember törekszik a lét megismerésére.

*

Mostanában testeket festek, testrészeket, amelyek úgy tűnnek, mintha nemi szervek lennének. Lehetnének akár azok is, ezt már mondtam egyszer, ismétlem magam.

Csak úgy festek.

A testek vonzanak, és taszítanak. Közelítenek, és távolítanak. Lassan közeledem, egyre lassabban közeledem a csendhez. Körülölelnek lassan a testek csöndben, és magukhoz húznak a gondolatok. Távolodom a gondolatoktól, és lassan közeledem a testekhez. Körbefolynak és megragadnak. Testeket festek, gondolatokat. Testgondolatokat. A test magához húz és fogva tart.

Testeket festek, testrészeket.